Magyar keresztyén nagycsaládok 2.

Frank Sanyi bácsi és Ili néni 16 gyermeket nevelt fel. 1986 nyarán elmentünk hozzájuk látogatóba, hogy édesapám a Monte Carlo Radió részére interjút készítsen a komoly hívő szülőkkel is, a gyerekekkel is. Nagy izgalommal készültünk, szépen megtanultuk sorban a neveiket is, amit máig is gondolkozás nélkül el tudok "kántálni". Emlékezetes hétvégét töltöttünk ott :-) A két család közel teljes létszámban és néhány Frank rokonnal kiegészülve látszik ezen a képen:

Itt pedig csak a Frank család látszik, ugyanabban az évben:

A családnak kb a fele kiköltözött Izraelbe, többen ott házasodtak meg és ott építették meg a családi fészküket. Robi, az ötödik, egy azok közül, akik már a költözés előtt családot alapítottak. Ők felségével, Katival Berettyóújfaluban élnek, 15 gyermeket nevelnek:

Kati nagyon építő cikket írt a Szövetség újságban, engedélyével teljes egészében közlöm a cikket:

Látványossága lettünk a világnak

Gyermekeim születése kapcsán gyakran kerültem kórházba. Igyekeztem megragadni a bizonyságtételi lehetőségeket. Egy idő után azonban azt tapasztaltam, hogy hamar véget ért a társalgás, miután meghallották, hogy mekkora a családom. Tavaly márciusban, 15. gyermekünk, Rebeka születése előtt azzal az imádsággal készültem a kórházba, hogy bárcsak adna az Úr lehetőséget beszélni Róla, s ne csak „halál illata halálra” legyen a bizonyságtételem, hanem munkálna életet, nyitott fülekre, szívekre találna, és ebből valamit én is láthatnék. Azt szerettem volna, ha a környezetünkben minél többen nem csupán „csodabogarakként”, vallásos nagycsaládként ismernének bennünket, hanem azt is megtudhatnák, megérthetnék, hogy azért élünk így, mert az életünk Ura Jézus Krisztus, Aki önmagát áldozta azért, hogy bűneink meg legyenek bocsátva, mi pedig hálából neki akarunk szolgálni, élni az Ő szava, a Biblia szerint. Az Ő Igéje pedig azt mondja, hogy az Ő hatalmában van életet adni, és elvenni, Ő az, aki megnyitja és bezárja az anyaméhet. Ezért mi ezt a kérdést is gyermeki bizalommal Rá bíztuk.

                Az Úr még a 3. gyermekem születésekor megbátorított, hogy meg fog kímélni a bántástól: „A nyelvek ostora elől rejtve leszel...” (Jób 5,21). A megyei kórház szülészeti osztályvezető főorvosának személyén keresztül - közeli rokonom - biztosította az Úr, hogy ez az ígéret folyamatosan teljesedjen az évek során. A rokonom nyugdíjbamenetele után, most a legutóbbi szülés alkalmával is - egy másik klinikán - nagy ajándéka volt az Úrnak, hogy készséges, segítőkész orvosokkal voltam körülvéve. Nem egy közülük kifejezetten bátorított, sőt, a klinika professzora példátlan szerénységgel, alázattal volt segítségemre végig, személyére nézve pedig megtiszteltetésnek tartotta, hogy egy ilyen műtétet vezethetett.

                Az Úr megbátorított, hogy szerencsés kimenetele lesz a műtétnek, nem a cselekedeteim szerint fog bánni velem, hanem az Õ kegyelméből. Meg is tartott, megsegített mindkettőnket. Bár szakmailag mindenre fel voltak készülve a műtét során, teljesen szokványos császármetszés zajlott le minden asszisztáló orvos meglepetésére. Olyan öröm és hála volt a szívemben az Úr iránt, hogy szerettem volna mindenkinek világgá kürtölni a történteket, beszélni Uramról, a Megváltóról, megjelenteni Isten hatalmát.

                Rebeka alig volt kétnapos, amikor kopogtattak a kórházi szobám ajtaján, megjelent egy stáb az egyik kereskedelmi csatornától. Tudomásukra jutott a nem mindennapi esemény, riportot akartak velem készíteni. Korábban abban állapodtunk meg a férjemmel - számítva egy-egy megkeresésre -, hogy csak abban az esetben vállalunk közszereplést, ha élőben közvetítik a velünk készült riportot. Most azonban a hirtelen adódott helyzetben annyira az Úrtól elkészítettnek láttam mindent, egy kivételes isteni ajándéknak, imameghallgatásnak, megtiszteltetésnek az Úrtól, hogy a férjemmel való esetleges egyeztetés nélkül máris igent mondtam. Mire felállt a stáb, addigra a férjemmel átbeszéltük, mi az, amihez mindenképpen ragaszkodjak. Úgy éreztem, megsegített az Úr a vallástételben, nagy érdeklődéssel hallgatta a professzor is. Úgy voltam vele, hogy ha másért nem, akkor már őérte is megérte ez az egész. Csordultig volt a szívem hálával, örömmel. Azért kíváncsian vártam az esti TV-műsort, amikorra ígérték a felvétel leadását. Amilyen nagy volt az örömöm reggel, olyan nagy lett a szomorúságom a nap végére. Zokogtam, látva, hogy mennyire megvágták az anyagot, a számomra legfontosabb részéket kihagyták. Bulvárhírré degradálódott az, aminek kapcsán a legnagyobb hírt szerettem volna megosztani. 

                Sokat jelentett számomra ezekben az órákban a testvéreken keresztül érkező bátorítás. Egyik testvérnőm éppen akkor olvasta az Eszter könyvét. Azzal bátorított, hogy ahogyan egyszer sem említi meg az Írás Isten nevét ebben a könyvben, de Ő mégis benne van abban, hasonlóan a mi esetünkben is  - bár kimaradt a megvágott anyagban az Úr Jézus neve - az Ő hatalmát, csodadolgait hirdeti a történetünk.

                Az újabb TV-s megkeresések alkalmával mindig az motivált, hogy újabb lehetőség, amikor a lényegről is beszélhetek. Az Úr adott is később ilyen alkalmakat. 

                A  nagy nyilvánosság kapcsán volt részünk elismerésben, sok visszajelzés érkezett, hogy bátorítást jelentett az istenfélelmünk, volt akinek az istenkeresésben adott egy újabb lökést az életünk. Másrészről rengeteg mocskolódás, szidalmazás is kijutott, megosztott volt a közvélemény. Istentől jövő vigasztalások voltak az akkor olvasott igékben: „ ... amelyért (az evangélium), mint egy gonosztevő, szenvedek...; de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve. Annakokáért mindent elszen-vedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való idvességet örök dicsőséggel egyben” (2Tim 2,9-10). Az Úrért, azokért a kevesekért, akiket az Atya vonzhat, örömmel tekintettünk ezekre a gyalázkodásokra. „Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról... és nem is hamisítjuk meg az Isten Igéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt”

(2Kor 4,1-2).

Frank Róbertné, Berettyóújfalu